Akik a legtöbbet szájalnak kitartásról, közös munkáról, erkölcsről, emtétés válságokról, azok szokták cserben hagyni a többieket, amikor szükség lenne rájuk. Nem egy, több emberre gondolok, igen, konkrét nevekre. És persze, egyikük el se jön a társaság sorsáról döntő megbeszélésre sem. Tényleg jó érzés neki egyenes derékkal járni? És a többieknek? Képmutatók!

Nem, nem vagyok dühös, már nincsen indulat bennem, hideg kritikával írom le mindezt, tiszta fejjel. Kezdek én is cinikus lenni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.