Amikor kicsi voltam, december 24-én délelőtt mindig a karácsonyfát díszítettük, megebédeltünk, majd elmentünk anyai nagymamámhoz, ott kezdtük a vendégeskedést. Otthon maradt mindig egy szülő titokban befejezni a dolgokat. A Nagyinál nem volt gyertyagyújtás, igaz, már évek óta fája sem volt, csak egy kis dísze, de az ünnepi hangulatot már megkezdte az esemény. Innen átmentem a másik nagyszülői házhoz, ahol nagybátyámék és unokatesóim is ott voltak. Ez már konkrétan gyertyagyújtással is járt, nyagyszüleimnek volt egy kis fája - ősrégi díszekkel - minden évben. Meggyújtottunk egy csillagszórót és a Mennyből az angyalt énekeltük. Borzasztóan hamisan, de úgy az igazi. Néha még felrémlik dédmamám szép hangja is az énekből. Utána elmondunk közösen egy Miatyánkot. Nagymamám mindig elsírta magát közben. Utána volt az ajándékozás. Egy kis vendégeskedés után pedig ki-ki ment a saját fájához haza. Otthon már nem volt szabad bemenni a karácsonyfához, hogy a Jézuska el tudja helyezni az ajándékokat. Az ajtó ugyan csukva volt, de néha még messzebbi szobába kellett mennem. Aztán csilingeltek az angyalok, és bemehettünk. Csillagszóró, ének, ima, ajándékok. És ünnepi vacsora, természetesen hal. Karácsony első napján anyai családdal ünneplések, másnap apai családdal. És valamelyik nap istentisztelet a templomban (ez mindig változó volt, mivel mindig az utolsó pillanatban döntöttük el, melyikre menjünk). És a karácsonyfa állt hónapokig.

Ma már jóval kevesebben vagyunk. Nincsenek dédszüleim és egyetlen nagyszülőm van már csak életben, a program kicsit más. És ilyenkor hiányoznak a legjobban elhunyt szeretteink.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.