"Gollam így lelte őket órákkal utóbb, amikor kúszvamászva aláereszkedett a sötét ösvényen és visszatért. Samu a sziklának támaszkodott, feje hátrabillent, s nagyokat szuszogott. Ölében a mélyen alvó Frodó feje; fehér homlokán Samu barna keze, a másik meg lágyan a mellén. S mindkét arcon béke.
Gollam rájuk nézett. Ösztövér, kiéhezett arcára különös kifejezés költözött. A fény kihunyt a szemében, tekintete elhomályosult, elszürkült, elárulta, hogy öreg és fáradt. Mintha összerándult volna a heves fájdalomtól, félrefordult, visszanézett a hágóra, fejét rázta, mint aki önmagával vitatkozik. Majd visszafordult, lassan kinyújtotta reszkető kezét, s óvatosan, nagyon óvatosan, megérintette Frodó térdét. Mintha csak megcirógatta volna. Ha most látja valamelyik alvó, egy futó pillanatra még azt hihette volna, hogy öreg, megfáradt hobbitot lát, akit az évek már úgy megrokkantottak, hogy túljutott időn, túl barátságon és rokonságon, az ifjúság mezőin és áramlatain, egy öreg, kiéhezett, szánalomra méltó lelket.
De az érintésre Frodó megmoccant, s álmában halkan felkiáltott. Samu azon nyomban felriadt rá. Az első, amit meglátott, Gollam volt, amint "épp fogdossa a Gazdáját" - gondolta.
- Hé, te! - kiáltott rá nyersen. - Mit csinálsz itt?
- Szemmit, szemmit - suttogta Gollam. - Jó Gazda.
- Azt elhiszem - mondta Samu. - Te meg hol tekeregtél? Csak úgy elsompolyogsz, aztán visszasompolyogsz, vén csibész?
Gollam hátrább húzódott és zölden villant meg a szeme. Most, ahogy behajlított lábán ült, szeme kidülledt, majdnemhogy póknak látszott. A futó pillanat visszahozhatatlanul elmúlt."

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.