Nem találtam én semmit, csak egyszerűen hülye vagyok.

Nickelback: Hero.

Más. Végre kiolvastam Gabriel García Márquez: Azért élek, hogy emeséljem az életem c. könyvét. Borzalmas volt. Július közepe óta szenvedtem vele, de csak azért sem tettem le. A fazon hiába Nobel-díjas író elvileg (igaz, a Száz év magány-ra kapta, amit szerintem most jó ideig biztosan nem akarok elolvasni), iszonyatosan unalmas a stílusa. Keveri a műfajokat, néha az időrenddel is bekavar, párbeszédet alig ír, tele rakja a művet iszonyat sok újlatinos névvel, mindenféle érthetelne történelmi és irodalmi kikacsintgatásokat rejt el bele, melyet max. a honfitársai és az ő irodalmi körének a tagjai értékelhetnek, semmi átfogó koncepciója, dramaturgiája nincsen, csak leírja, mi történt vele gyerekkora óta, ahogy éppen eszébe jut. Nem is értem, ilyen ember hogy kaphatott Nobel-díjat, mégha egy másik könyvére is. Igaz, ezt anno Kertész Imrénél sem értettem igazán (az ő stílusa is elég igénytelen, de legalább valami egyedi szemléletet vitt bele a sablonos Holokauszt-irodalomba), a Sorstalanságtól sem dőltem hanyatt. A díjazott szépirodalmi művek úgy tűnik, nem nekem valók. Hova is tettem a Pókember-képregényeimet?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.