Feljöttem még egy picit, hogy leírjam az álmomat, amit mára virradóra álmodtam. Nem szokásom ilyesmiket nyilvánosságra hozni, de ezzel most kivételt teszek.

"Álmodtam múlt éjszakán..."

Egy hatalmas, sík mezőn voltam, lábam alatt rövidre száradt, öreg fű, felettem az ég nyomasztó súlya. Egy sereget vezettem egy másik ellen. Én voltam a hadvezér. Páncélingem és kardom súlya alatt zsibadtak a végtagjaim. A mögöttem lévő sereg, az enyéim, csupa olyan emberből állt, akik a jelenemhez tartoznak. Szembe velem az ellenfél serege múltam képviselőiből állt. Az ő arcukon diadalittas, büszke biztonságérzet, az enyéim arcán aggódó, féltő szeretet. Nem magukért aggódtak, értem. Ellenfelemet valami láthatatlan erő segítette, nem gyűlölködve, inkább szánakozva nézett le rám, mintha azt vetné a szememre, miért nem az ő élükre állok. A Múltam és a Jelenem serege állt egymással szemben, közöttük én álltam, és minden szem rám meredt. Láttam a Múltam seregének magabiztosságát és elkomorodtam. Hátranéztem, és Jelenem seregéből egy szempár erőt adott nekem. Elindultam kifele, a két sereg között haladtam, otthagyva a csatateret. Senki sem mozdult, csak néztek utánam. Kiértem a két sereg széléhez, ott a mező széle is. Egy erdőt pillantottam meg és rögtön elfelejtettem a csatát, ami előttem állt. Az erdő különös módon hívogatott befele. Mentem, éreztem, hogy ott vár rám valaki. Nem kellett sokat sétálnom. Hamar mennyei ragyogást láttam magam előtt. Kiérve a tisztásra a következő látvány fogadott: A tisztás közepén egy gyönyörű szarvas állt, felette egy csillogó felhő, a felhőből arany fény hullott az állatra. Engem várt. Amikor odamentem és beléptem a fénysugárba, hirtelen minden megvilágosul előttem. Páncélom, fegyverem eltűnt, egy arany kaftán volt rajtam. Tisztában voltam küldetésemmel és azzal, hogy már várnak rám. Odamentem a szarvashoz, megsimítottam szőrét. Gyengének tűnt, de tudtam, hogy égi erő segíti. Felültem a hátára és kilovagoltam az erdőbe, hogy beteljesítsem sorsomat. Egy faházon át lépdeltem a Csodaszarvas hátán, az emberek rámnéztek és arcukra visszaköltözött a remény. Úgy néztek rám, mint egy messiásra, tudják, hogy eljött végre az időm. És a szívemben olyan béke lakozott, mint még soha korábban. Megváltoztam a fényben, de nem lettem más. Inkább most lettem önmagam, azzá lettem, kinek lennem kell. És kilovagoltam a csatatérre, át a két sereg között, s arcom fénye beragyogott mindenkit.

És felébredtem...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.